A fenyvesek árnyékában

  A tűlevelek hangtalanul táncoltak a fenyők ágain, ahogyan a szél fáradtan, sokadjára libbent át az erdő felett. A megviseltebb örökzöldek törzse bólogatott az erősebb szellőtől, de nem ropogtak, nem recsegtek. Elcsendesültek.
  Vörös, göndör hajammal is játszadozott a szél. Bár hűvös volt, egy térdig érő zöld ruhában, mezítláb sétáltam a fák között. Vállamat súrolták a szúrós, aprócska levelek, és talpam alatt is hangosan cuppogott a moharéteg, úgy éreztem, elszakadok a világtól. Ledobtam béklyóim, visszatértem oda, ahová teremtettek minket...
  Ledőltem egy fa törzsébe. Hátamat végighorzsolta a durva kéreg, de még csak fel sem szisszentem. Felhúztam lábaim, és karommal átkulcsoltam. Államat térdemre támasztottam, és figyeltem az erdőt. Először csak azt figyeltem meg, hogy a fák tánca tökéletes összhangban történik. A szél a karmesterük, ő irányítja az előadást. Először csak a világosabb levelűek bólintanak, rögtön utánuk a sötétebbek pukedliznek. A fiatalabb fák megrázzák magukat és az idősebbek szinte kánonban követik; azután a madarak szólója következik. Két kis énekesmadár zuhanórepülésben száguld a talaj felé... Hirtelen felrántják aprócska testüket, és a cél ismét a fenyők csúcsa. Egy szarvasgida lépked elő a fák közül. Körbetekint, beleszimatol a levegőbe; tesz néhány óvatos lépést, majd nyurga lábait előrelendítve futásnak ered. Átlebben pár cserjét, melyek útjában voltak, s ismét beleveszik az árnyékába... 
  Kiáltottak. Összerezzentem, és a hang forrását próbáltam megtalálni. Tekintetem körbejárt az ismét mozdulatlan erdőben; magamon kívül egyetlen embert sem láttam. Felálltam, és futásnak eredtem. Újabb kiáltás. Kétségbeesetten kutattam ember után, de nem találtam... 
  Vállamhoz értek. Megpördültem tengelyem körül, és zavarodottan néztem körbe. Senki sem állt ott. Csak suttogtak. Mintha a fák szájról - szájra, levélről - levélre továbbítanának egy üzenetet. Saima, hallottam sokadjára. A hangok összemosódtak, szédülni kezdtem. Mi történik? - kérdeztem magamtól.
  Egyre nehezebben kaptam levegőt, végül egy fa törzsének támasztottam kezemet. Fejemet lehajtottam, összeszorítottam fogaim és szemeim, végül felkiáltottam: elég!
  Több száz madár reppent fel a magasból. Szárnysuhogások elképesztő robajnak hatott fülemben, fejem lüktetett. Dülöngélve botorkáltam, nem tudtam merre megyek. Ösztöneim vezettek.
  Vízcsobogásra lettem figyelmes. Felpillantottam, s egy forrást véltem látni. Továbbra is szédültem, így korántsem voltam biztos abban, hogy jól látok -e. Ugyanis száz, sőt, ezer parányi kis fénypont lebegte körül a kis csermelyt. Közelebb léptem, s egy éppen ujjamra szállt le; mintha be szeretne mutatkozni. Egészen közel hajoltam hozzá, szinte bandzsítanom kellett, hogy minden részletét láthassam a teremtménynek. 
  - Egy tündér - leheltem. A fényes kis lény felröppent, és visszalibbent a kolóniába. Voltak, akik a fák és bokrok levelein üldögéltek, mások a víz felett lebegtek, néhányan nem messze tőlem köröztek.
  Ismét suttogást véltem hallani. Kövess, gyere... mutatunk valamit... Engedtem a csábításnak, követtem a parányi tündéreket. Miközben az utat mutatták, magamban tűnődtem. Minden nap kisétáltam az erdőbe... és mégsem fedeztem volna fel ezt a helyet? Telis-tele van varázslattal, de nem éreztem meg. Beleborzongtam a gondolatba, hogy a tündérek egész életemet figyelemmel követhették.
  Egy kis tisztásra értünk. A fénypontocskák szétrebbentek, s ott maradtam egyedül. Körbenéztem, de nem érzékeltem egyetlen élőlényt se. Pontosabban, egyet igen. 
  Hófehér testét messziről látni lehetett; feltűnően elütött a mélyzöld tűlevelektől, és a sötétbarna fatörzsektől. Patái puhán értek a talajhoz, orrlyukai beleremegtek horkantásába. Ezüstös sörénye vállát verdeste, karcsú, őzszerű teste balerinára emlékeztetett. Csillámló farkával elhajtotta maga körül a parányi bogarakat, majd átható tekintetét egyenest rám szegezte. Önmagában gyönyörű látványt nyújtott, de ami igazán különlegessé tette az a csavart, hosszú szarv volt, mely homlokán foglalt helyet... 
  Unikornis? - kérdeztem magamtól, teljes döbbenetben. A csodálatos ló felém lépett. Kezeim előre nyújtva simítottam végig selymes szőrén. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a fenséges lény hátán ülök - magabiztosan, sörényébe kapaszkodva. Az pedig megindult alattam, apró patái hangtalanul érnek a földhöz, s egyre csak gyorsulunk...
  Kezeim alatt a nyirkos mohaszőnyeget éreztem. Füleim zúgtak, minden porcikám sajgott. Fejem egyre erősebben lüktetett, de egyre csak a történteken járt az eszem. Valóban megtörtént volna?
  Azt hiszem, az igazszágra csak a fenyvesek árnyékában találhatok választ...

A fenyvesek árnyékában

  A tűlevelek hangtalanul táncoltak a fenyők ágain, ahogyan a szél fáradtan, sokadjára libbent át az erdő felett. A megviseltebb örökzöldek törzse bólogatott az erősebb szellőtől, de nem ropogtak, nem recsegtek. Elcsendesültek.
  Vörös, göndör hajammal is játszadozott a szél. Bár hűvös volt, egy térdig érő zöld ruhában, mezítláb sétáltam a fák között. Vállamat súrolták a szúrós, aprócska levelek, és talpam alatt is hangosan cuppogott a moharéteg, úgy éreztem, elszakadok a világtól. Ledobtam béklyóim, visszatértem oda, ahová teremtettek minket...
  Ledőltem egy fa törzsébe. Hátamat végighorzsolta a durva kéreg, de még csak fel sem szisszentem. Felhúztam lábaim, és karommal átkulcsoltam. Államat térdemre támasztottam, és figyeltem az erdőt. Először csak azt figyeltem meg, hogy a fák tánca tökéletes összhangban történik. A szél a karmesterük, ő irányítja az előadást. Először csak a világosabb levelűek bólintanak, rögtön utánuk a sötétebbek pukedliznek. A fiatalabb fák megrázzák magukat és az idősebbek szinte kánonban követik; azután a madarak szólója következik. Két kis énekesmadár zuhanórepülésben száguld a talaj felé... Hirtelen felrántják aprócska testüket, és a cél ismét a fenyők csúcsa. Egy szarvasgida lépked elő a fák közül. Körbetekint, beleszimatol a levegőbe; tesz néhány óvatos lépést, majd nyurga lábait előrelendítve futásnak ered. Átlebben pár cserjét, melyek útjában voltak, s ismét beleveszik az árnyékába... 
  Kiáltottak. Összerezzentem, és a hang forrását próbáltam megtalálni. Tekintetem körbejárt az ismét mozdulatlan erdőben; magamon kívül egyetlen embert sem láttam. Felálltam, és futásnak eredtem. Újabb kiáltás. Kétségbeesetten kutattam ember után, de nem találtam... 
  Vállamhoz értek. Megpördültem tengelyem körül, és zavarodottan néztem körbe. Senki sem állt ott. Csak suttogtak. Mintha a fák szájról - szájra, levélről - levélre továbbítanának egy üzenetet. Saima, hallottam sokadjára. A hangok összemosódtak, szédülni kezdtem. Mi történik? - kérdeztem magamtól.
  Egyre nehezebben kaptam levegőt, végül egy fa törzsének támasztottam kezemet. Fejemet lehajtottam, összeszorítottam fogaim és szemeim, végül felkiáltottam: elég!
  Több száz madár reppent fel a magasból. Szárnysuhogások elképesztő robajnak hatott fülemben, fejem lüktetett. Dülöngélve botorkáltam, nem tudtam merre megyek. Ösztöneim vezettek.
  Vízcsobogásra lettem figyelmes. Felpillantottam, s egy forrást véltem látni. Továbbra is szédültem, így korántsem voltam biztos abban, hogy jól látok -e. Ugyanis száz, sőt, ezer parányi kis fénypont lebegte körül a kis csermelyt. Közelebb léptem, s egy éppen ujjamra szállt le; mintha be szeretne mutatkozni. Egészen közel hajoltam hozzá, szinte bandzsítanom kellett, hogy minden részletét láthassam a teremtménynek. 
  - Egy tündér - leheltem. A fényes kis lény felröppent, és visszalibbent a kolóniába. Voltak, akik a fák és bokrok levelein üldögéltek, mások a víz felett lebegtek, néhányan nem messze tőlem köröztek.
  Ismét suttogást véltem hallani. Kövess, gyere... mutatunk valamit... Engedtem a csábításnak, követtem a parányi tündéreket. Miközben az utat mutatták, magamban tűnődtem. Minden nap kisétáltam az erdőbe... és mégsem fedeztem volna fel ezt a helyet? Telis-tele van varázslattal, de nem éreztem meg. Beleborzongtam a gondolatba, hogy a tündérek egész életemet figyelemmel követhették.
  Egy kis tisztásra értünk. A fénypontocskák szétrebbentek, s ott maradtam egyedül. Körbenéztem, de nem érzékeltem egyetlen élőlényt se. Pontosabban, egyet igen. 
  Hófehér testét messziről látni lehetett; feltűnően elütött a mélyzöld tűlevelektől, és a sötétbarna fatörzsektől. Patái puhán értek a talajhoz, orrlyukai beleremegtek horkantásába. Ezüstös sörénye vállát verdeste, karcsú, őzszerű teste balerinára emlékeztetett. Csillámló farkával elhajtotta maga körül a parányi bogarakat, majd átható tekintetét egyenest rám szegezte. Önmagában gyönyörű látványt nyújtott, de ami igazán különlegessé tette az a csavart, hosszú szarv volt, mely homlokán foglalt helyet... 
  Unikornis? - kérdeztem magamtól, teljes döbbenetben. A csodálatos ló felém lépett. Kezeim előre nyújtva simítottam végig selymes szőrén. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a fenséges lény hátán ülök - magabiztosan, sörényébe kapaszkodva. Az pedig megindult alattam, apró patái hangtalanul érnek a földhöz, s egyre csak gyorsulunk...
  Kezeim alatt a nyirkos mohaszőnyeget éreztem. Füleim zúgtak, minden porcikám sajgott. Fejem egyre erősebben lüktetett, de egyre csak a történteken járt az eszem. Valóban megtörtént volna?
  Azt hiszem, az igazszágra csak a fenyvesek árnyékában találhatok választ...