|
Andzsenovella
Andzse 2010.05.17. 18:43
Táncolj Velem!
Írta: Andzse
Ma van a verseny napja. Az istállóban állok, szeretett kancám bokszában, aki a tenyerembe nyomja az orrát és hálásan belefúj. Én eközben a szemét nézem, a hatalmas, csillogó, barna szemét. Látom magam benne; hajam lófarokba kötve omlik le a vállamon, szemeim boldogságtól csillognak és mosoly terül el az arcomon. De nem csak magamat látom a szemében, hanem a szeretet kis szikráit, amelyek minden pillanatban elárasztanak. Remélem, érzi, hogy Én is legalább ennyire szeretem Őt. Végigsimítok izmos nyakán és folytatom a sörényének fonogatását a mai nagy eseményre. Minden porcikámat elönti az izgalommal vegyülő várakozást és tudom, hogy Ő is ugyanezt érzi. Néha hátrafordul, hogy megcsípje a pulóverem sarkát és jól megrángassa, amire nevetni kezdek, ő pedig fújtat egyet. Együtt nevetünk…
Az ajtó jól ismert nyikorgása, mint valami kegyetlen kézpár rángat vissza a valóságba. Pilláim felnyílnak és az annyira szeretett istálló barna rácsai és a kis ablakokon beszűrődő halvány napsugár helyett a tiszta, fehér fal és szintén fehér csempét kell megpillantanom. Lassanként a megszokhatatlan kórházszag is az orromba szökik, és ez végleg eloszlatja édes képzelgéseim utolsó kis foszlányait is. Mindenből csak egyetlen dolog volt igaz, mégpedig hogy ma van a Dorchesteri Díjlovagló Kupa napja. A versenyé, amit olyannyira vártam, egészen addig, amíg egy két hónappal ezelőtti napon, edzés közben rosszul nem lettem és le nem estem a lovamról. Akkor még nem sejtettem rosszat, hiszen az esésben nem sérültem meg, de a másnapi orvosi vizsgálatok után kiderült, hogy egyáltalán nincs minden rendben. Beteg vagyok, méghozzá gyógyíthatatlan. Az orvos közölte, hogy a testem lassanként elhagyja magát, és egy kórházi ágyhoz leszek kötve utolsó éveimben. Évek. Akkor ez rövid időnek tűnt, ma már hálás lennék érte, ha így lett volna.
Elhatároztam, hogy ezeket az éveket hasznosan töltöm el, nem fogok összeomlani, hanem annak szentelem, amit a legjobban szeretek, az életem értelmének; a díjlovaglásnak. De nem lehetett így, mert az állapotom rohamosan romlani kezdett és a megjósolt évek immáron hónapokká csökkentek. Pár hónappá.
Szeretett lovam sehol, helyette a kényelmetlen kórházi ágyam és a polcon sorakozó megannyi ajándék és virágcsokrok, jókívánságokkal teleírt kis kártyákkal, amik a lassan 2 hónap alatt felgyülemlettek a kórteremben. Szorongató érzés kerít hatalmába a szívem környékén és tudom, hogy nem a betegség miatt. Ez a hiány.
Hiányzik minden. Hiányzik Dance, hiányzik az istálló, hiányoznak az edzések, a nagy nevetések, az edzőim; a régi életem. Minden, ami nemrég még megvolt.
Könnyek tolulnak a szemembe ahogy – mint minden nap – most is eszembe jutnak mindezek.
- Szia Cornie… - hallom a suttogó köszönést és felnézek. Az edzőm az, Jennifer, nem sokkal mögötte pedig az istállótulajdonos Mr. Mordock áll és néz rám mindig vidám tekintetével.
- Hát ti… - dadogom értetlenül és gyorsan kitörölöm az imént felgyülemlett könnycseppeket – mit kerestek itt?
A látogatási idő kezdetéig még jó pár óra van hátra, ami azt jelenti, hogy vagy lekenyerezték valahogy a nővért - ami szinte lehetetlen -, vagy a még biztosabb tippem, hogy egyszerűen beszöktek.
- Ma van a verseny napja. – feleli Jen úgy, mintha valami teljesen magától értetődő dolgot kérdeztem volna és a sarokból az ágy mellé húzza a kerekesszéket, ami arra az esetre van odakészítve, ha hosszabb sétára indulok a kórházban. Már ha azt sétának lehet nevezni. Mr. Mordock mindez idő alatt fél lábbal a kórteremben, másikkal pedig a folyosón áll és nézelődik, mintha őrködne.
- Igen tudom. És? – kérdezem még mindig mit sem sejtve a körülöttem folyó eseményekről.
- Megszöktetünk. – feleli nemes egyszerűséggel Mr. Mordock az ajtóból, és vállat ránt.
- Bizony. – helyesel az edzőm és kérdőn néz a kerekesszékre majd rám. – Kell segíteni beleülni?
Tátott szájjal, nagyokat pislogva nézek hol Jenre, hol Mr. Mordkockra, mialatt a másodperc törtrésze alatt megemésztem a hallottakat és mosoly kúszik az ajkaimra.
- Nem szükséges, tudok járni. – lököm el a kocsit az ágy mellől és az ülő helyzetből lábaimat a padlóra eresztem. Jen segít felvenni a cipőm, majd rám adja a kabátom és már kinn is vagyunk a folyosó, ami ma kifejezetten kihaltnak tűnik. A fejemre húzom a kapucnim és Jenbe kapaszkodva a tőlem telhető leggyorsabb léptekkel és legnyugodtabban átszelünk a folyosón és beszállunk a liftbe. Szaporán veszem a levegőt, mert nehezen megy a járás, hamar elfáradok, ezért nem engednek már jó ideje saját lábamon sétálni a kórházban.
- Anyáék nem tudnak erről, ugye? – kérdezem tőlük mikor becsukódik a lift ajtaja, bár már tudom a választ.
- Nem igazán. – feleli az edzőm mialatt a parkoló szintjét jelző gombot nyomogatja.
Amint az ajtó kinyílik, Mr. Mordock kocsijához megyünk, besegítenek a hátsó ülésre és mikor Mr. Mordock elfoglalta a helyét a vezetőülésen, Jen pedig hátul mellettem, elindulunk. Nincs messze a verseny színhelye, úgy 10 perc autóút vár ránk.
- Hogy van Dance? – tudakolom Jentől mikor teljes egészében felfogom hogy oly sok idő után újra láthatom az én kis kancám.
- Kitűnően! – feleli mosolyogva – Bár mióta nem jössz hozzá kicsit levert. Látszik rajta, hogy hiányol. Megtettem mindent, hogy edzésben tartsam a mai nagy napra, de Velem sosem olyan, mint Veled.
Nem titkolt büszkeséggel hallgatom a válaszát és közben már azon jár az eszem milyen lesz újra találkozni Vele.
- Minden régi felszerelésedet hoztuk, de gondoltuk erre a nagy eseményre szükséged van valami újra is, Cornelia. – nyújt át az első ülésről egy fehér dobozt Mr. Mordock. Izgatottan elveszem és leszedem róla a tetejét, majd a papírcsomagolást is félrehajtom és egy gyönyörű, új díjlovas zakó és fehér nadrág lapul benne. Mindkettőbe a lovarda címere volt belevarrva.
- Gyönyörű, köszönöm! – hálálkodom, és nem tudok betelni a sok jósággal, amit ettől a két embertől kapok.
Megérkezünk a dorchester-i lovardához és egyenesen a fedett versenypályához megyünk. Felkapott esemény ez a kupa, ez abból is látszik, mekkora tömeg próbál bejutni a lelátókra.
Én rögtön az istállók felé indulok, de Jen megállít.
- Irány az öltöző, aztán jöhet a lovazás. – utasít kedvesen, én pedig engedelmesen átöltözöm. Ahogy magamra húzok minden ruhát, és felveszem az új zakómat - ami úgy simul rám mintha csak nekem teremtették volna – végre újra kezdem versenyzőnek érezni magam és nem egy beteg lánynak. Kész voltam találkozni egyetlen kancámmal.
Ahogy Jen mondta, amint beléptem a versenyzőknek fenntartott istállóba megpillantottam Őt. Még szebb most, mint két hónapja; a szőre fényes, sörénye szépen befonva, értelmes szemeivel pont engem néz, és a füleit hegyezi.
Gyors léptekkel sétálok elé és érintem meg puha orrát, két hónap után először. Az öröm érzése az ujjaim hegyéből kis szikraként árad szét egész testemben. Dance felemeli a fejét így
belenézhetek fekete szemeibe. Mint a képzelgésben, most is látom magam, bár csöppet sem hasonlítok az ott látott lányhoz. Hajam kontyban hátra van fogva, arcom sápadt és beesett, szemeim alatt sötét karikák éktelenkednek, és mérhetetlenül fáradtnak nézek ki. A mosoly az, ami megmaradt, és amire szükségem is lesz a verseny alatt, hogy ellensúlyozzam a siralmas képet.
- Készen álltok? – teszi Jen a vállamra a kezét és bíztatón mosolyog. – Még egy páros és ti jöttök.
- Igen. – felelem elhalón és örömkönnyek csordulnak ki a szemeimből miközben hálásan megölelem az edzőm. – Nagyon köszönöm Jen.
- Ugyan már. – mondja nevetve – Valakinek meg kell nyernie ezt a versenyt. Mi lenne itt, ha nem jöttetek volna el?
Erre nekem is nevetnem kell és Dance is hallat valami prüszkölés félét. Lovam felé fordulok és megkapaszkodom a nyeregben, hogy fel tudjak ülni. Tudom, hogy a gyengeségem miatt egyedül semmiképp nem sikerül felszállni, de kérnem sem kellett Jent, segít a nyeregbe ülnöm. Amint a magasban vagyok, úgy érezem hazaérkeztem.
Elindítom Dance-t a díjlovagló négyszög bejárata felé, ahol már vár minket Mr. Mordock. Újra elönt az izgalommal teli várakozás olyannyira szeretett érzése, ahogy a négyszögben éppen kűrjét bemutató párost nézem. Most először kezdek azon aggódni, hogy hogyan fogunk teljesíteni Dance-el. Hiszen két hónap teljesen kiesett a gyakorlásból, én nem ültem lovon mióta kórházban vagyok, Dance pedig minden bizonnyal nem volt olyan kemény edzésben, mint azelőtt. De hiszen, nem azért jöttem, hogy nyerjek. Nekem az is bőven elég hogy újra körülvesz ez a fantasztikus légkör, és persze hogy újra Dance-en ülhetek.
A zene elhal, a versenyző leemeli cilinderét és a kijárat felé irányítja a lovát. Dance érzi, hogy mi jövünk, és idegesen kaparni kezdi a földet mellső patájával, mire - szokás szerint - megpaskolgatom a nyakát. Éppen a távozó páros nevét harsogja a hangosbemondó mikor rántást érzek a karomon. Lenézek, és anyát látom amint a kezemet fogva éppen Jennel vitatkozik. Apa, mögötte Mr. Mordockkal folytat hasonlóan feldúlt beszélgetést.
- Mégis hogy képzelték? – kérdi idegesen anya az edzőmtől, hangja két oktávval magasabb a megszokottnál. – Elhozni a kórházból ilyen állapotban!
- Hogy lehetnek ilyen felelőtlenek? Akár az idefele úton is rosszul lehetett volna, és ki tudja mi történik megfelelő felszerelés híján! – mondja apa aggódón Mr. Mordocknak.
- Gyere kicsim, - fogja anya még mindig a kezem és sürgetőn pillant rám. – menjünk vissza a kórházba, nem vagy jól.
- De igen! – felelem a kelleténél hangosabban, magamból kikelve mire apa is rám néz. – Igenis, jól vagyok. Soha nem voltam jobban és boldogabb sem voltam soha. Ez volt a lehető legjobb dolog, amit Jenék tehettek értem, és amit tehettek ti is, ha most elengedtek versenyezni. – a pálya felé pillantok, aztán várakozón a szüleimre.
- Kérlek titeket… - suttogom mialatt elkeseredett könnyek gyűlnek a szemembe. Ők egymást nézik, némán, szavak nélkül döntenek, majd mikor apa szomorúan bólint egyet, anya aggódón megszorítja a kezem.
- Féltünk kicsim… - kezdi, de mielőtt azt hiszem, hogy itt a vége; leszállok és mehetek vissza a kórházba úgy, hogy soha többé nem látom se Dancet se Jent, se Mr. Mordockot hozzáteszi - de tudjuk mennyit jelent ez neked.
Meghatódva nézek rá, majd apára, aki szintén odajön és ő is megfogja a kezem.
- Csak ügyesen! – bíztat, és látom rajta hogy próbálja elnyomni aggódását.
A hangszóróból most az Én és Dance neve hangzik fel. Veszek egy mély lélegzetet, majd ráhajolok Dance nyakára és végigsimítok rajta.
- Táncolj Velem… - suttogom mosolyogva a kérést, mint ahogy azt minden eddigi verseny előtt megtettem, majd kiegyenesedem, lesimítgatom a ruhám és megindulunk a négyszög közepe felé.
Mikor leemelem a cilinderem éles fájdalom hasít a karomba, de mukkanás nélkül visszateszem. Pár pillanatig lehunyom a szemem, míg a fájdalom elmúlik, majd mosolyt erőltetek az arcomra. Hát akkor kezdjük!
Felcsendül az ismerős dallam, amire annyi, de annyi órán át gyakoroltam drága kis kancámmal. Érzem, hogy a lábaim zsibbadni kezdenek és mozdulatlanná válnak. Kezeimmel erősen markolom a szárakat és magamban imádkozom, hogy egy ideig még uralkodni tudjak a mozdulataimon, hiszen segítenem kell Dancenek. Nem hagyhatom cserben. Sírni van kedvem, mikor a vállaim ernyedni kezdenek és egyre lazábban fogom a szárakat.
Ám Ő, mintha csak olvasna gondolataimban, mindenfajta kérés nélkül csinálja az elemeket. Mindent szépen, egymás után, úgy, ahogyan azt kell.
Lehunyom a szemem és boldog mosoly kúszik arcomra. Hát van-e ennél jobb, mint mikor ezalatt a pár perc alatt a zene andalító ritmusára testünk szinte egybeforr, ellentmondva az ember és állat közötti gátaknak; minden gondolatunk egy, és szívünk egyféleképpen dobban. Bizonyára ez a Mennyország.
Mikor Dance megáll, összeszedem minden erőm és pár centire megemelem a cilinderem. Arra már nem lennék képes, hogy újra kezeim közé vegyem a szárakat és lovam elindítsam kifelé, de nem is kell, Dance miden kérés nélkül a kijárat felé fordul, és lassú léptekbe kezd.
A hangosbemondóban a nevünket hallom és pár szép szót a kűrünkről, de ez a hang és a közönség elismerő tapsa minden lépésnél egyre halkabbá válik. Dance-re támaszkodom, mert karjaim és hátam megadni készülnek magukat és nehézkessé válik tartanom magam. A kijáratnál a szüleim állnak, könnyes szemükben a büszkeség csillog, de alakjuk egyre homályosabbá válik. Edzőm és Mr. Mordock szintén büszkén néznek rám, elismerő szavakat mondanak és Dance nyakát paskolgajták.
A mérhetetlen fáradtság érzése minden eddiginél erősebben tör rám. Ráomlok Dance nyakára, kezeim erőtlenül siklanak végig izmos nyakán. A világ lassan elnémul körülöttem és lassan az egyetlen, amit érzek az szeretett kancám puha szőre az arcom alatt. Tudom, mi következik, az ember megérzi, mikor jön el az ideje. Nem fáj, és nem félek, ennek így kell lennie és így van a legjobban.
Összeszorítom fáradt pilláimat, melyek közül utolsó útjára indul egy magányos, boldog könnycsepp.
Az utolsó dolog, amit hallok az a bemondó izgalommal teli hangja, mely betölti az egész épületet, amint éppen azt mondja:
- És a győztes Cornelia Wattson és lova, Dance With Me…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
