Engedd...

Este van. A Nap fényes sugarai már régen nem simogatják arcom, ahogy a konyhapultnál ülve, éppen vacsorámat majszolom. Nyolc óra körül lehet. Tudom, tudom, már nem kéne ennem, de hát ki nem tud ellenállni anyu melegszendvicseinek?
            Kedves, jól eső melegség árad szét testemben, mintha a tömény szeretetet enném. Eláradtak a könnyeim, ha arra gondolok, hogy ezek voltak anyám utolsó szendvicsei. Mély levegőt próbálok venni. Meg akarok róla feledkezni. Még is, kezeim remegni kezdenek, már nem tudok nyelni sem. A melegszendvics, az a lehűtött, utolsó, kettő napos melegszendvics egyszerűen a földön landolt.
            Zokogni. Csak zokogni akartam. A szívem úgy fájt, mintha egy láthatatan kar akarná kitépni a helyéből. Kapkodva szedtem a levegőt. Nem lélegeztem tovább. Azt kívántam, bár csak, valami égi tünemény forróságot, s világosságot árasztva előttem érjen földet. Hogy két keze közé vegye arcom, s azt mormolja: „Most már biztonságban vagy!”.
            De ez, úgy sem fog megtörténni.

            2010. márciusában, anyám lovasbalesetet szenvedett. Borús, esős idő volt aznap, de Hijo-t, az én lovamat, edzeni kellett. Mivel vemhes volt, így tereplovaglásra mentek. Hosszú, kacskaringós út vezetett az erdőbe, anya is ezt az utat választotta.
            Az ég kitisztulni látszott, de a zivatar sáros utakat hagyott maga után. Anya még is kiment. Máig sem tudom, hogy miért.
            Csak arra emlékszem, hogy megörültem, hogy a tervezettnél egy órával később, megláttam a visszafelé vágtató Hijo-t. Arra nem számítottam, hogy nem lesz lovas a hátán.
            Sokáig kerestem a miérteket és hogyanokat. De nem találtam választ a kérdéseimre.
            Hijo megszülte a csikóját. Tudom, hiszen láttam, ott álltam, a boxban. De nem érdekelt. Azt kívántam, bár soha az életben nem lett volna befedeztetve, bár soha nem lovagoltunk volna.
            Ha tudom, hogy azon az éjjel szeretett lovam is elvesztem, nem kérek ilyeneket.

Lassan tápászkodtam fel a hideg földről. Meg akartam őrizni azt a melegséget. Anya nem akarta ezt. Azt mondta volna, mint az angyal is: „Még mindig biztonságban vagy.” Most már tudom, hogy így van.
            Azzal az apró szikrával a szívemben indultam le. Tudtam, hogy a lovak már alszanak, még is beléptem az istállóba. Tágas boxokban, sok ló pihent, szuszogott. Mindről eszembe jutott valami. De megbirkóztam vele. Elszántan lépkedtem előre. Megállás nélkül.
            Hijo boksza elé érve, látni akartam a fehér buksit, a mélybarna szemeket. De ehelyett, csak egy kis testet vettem észre: ahogyan felemeli apró, hollófekete fejét. Ahogy ide-oda libbenti nagy füleit, s méltóságteljes léptekkel felém siet. Végtelenül aranyos csikó volt. És tiszte fekete, mint a házunk erkélyén lobogó zászló…
            De nem haboztam tovább. Beléptem a boxba: s térdre estem a csikó előtt. Mintha csak ő lenne az, kihez fohászom küldöm…
            Engedd, hogy boldog legyek. Engedd, hogy a szomrúság, a bánat, a kétségbeesés eltűnjön szívemből. Engedd meg, kérlek hagyd, sőt, segíts. Segíts, hogy újra szeressek.
            De a csikó nem értette mit kérek. Egyszerűen csak… Körülölelt mogyoróbarna tekintetével.